– Nem tudom elk�pzelni, hogy lehet mindent elfelejteni, ilyen egyszer�en. Nem volt egy kedvenc tant�rgyad? Egy tan�r, akit a pokolba k�v�nt�l? (Hogy d�g�lne meg, ami�rt csak t�ged sz�vat!) Vagy egy legjobb bar�t, egy padt�rs, egy k�l�n�s form�j� tabl� a falon, amit addig n�zt�l b�v�lt szemekkel, m�g �letre nem keltek rajta a k�pek...
     A fejemet cs�v�lom, majd ujjaimat lapozgatva �tsz�molom, mi mindent felejtettem el.
     – Semmi ilyesmire nem eml�kszem – mondom ki halkan, � hitetlenkedve n�z.
     Elkezdek gondolkodni.
     – Az�rt m�gis van valami, amire eml�kszem.
     – Mire? – fakad ki bel�le a k�v�ncsis�g.
     – A falra – v�laszolom.
     – Fal? Milyen fal?
     – Az �p�let fala.
     – Az iskol��?
     – Igen – b�lintok magabiztosan. – Eml�kszem arra a falra. Az egyik fele cin�ber v�r�s t�gl�val volt fedve, a m�sik fele hullott, kisz�radt �s kifeh�redett, mint egy �regember haja. Ami engem illet, �n m�gis a fal r�gi fel�t szerettem jobban, annak volt illata, �s ha az ujjaimat hozz�d�rzs�ltem, a kezembe hullott a feh�r vakolat, ami olyan volt, mint a kr�ta, rajzolni lehetett vele.
     – Mi a fen�t csin�lt�l a fal el�tt? – �rtetlenkedik. – A cseng�re v�rtam – felelem. – Reggel, mikor meg�rkeztem, addig �lltam a fal el�tt, m�g meg nem hallottam az iskolacseng�t. Ha meghallottam, elindultam a fal ment�n, lassan, kiv�rva, hogy m�r csak �n maradjak kint. V�gigmentem a romos oldalon, eg�szen a h�ts� kapuig.
     – �s azt�n? – k�rdezi t�relmetlen�l.
     – Azt�n mikor kicsengettek, visszaosontam. Vissza, a falamhoz. �s ez �gy ment a nap v�g�ig. Ut�na hazamentem.
     – Mindig ott �llt�l? – csod�lkozott.
     – � nem, nem mindig. – Megr�zom a fejemet. – De amikor nem mentem ki a falhoz, m�snapra mindig megbetegedtem, �s napokig nem mentem iskol�ba.