– Neked mindig olyan jó a kedved, állandóan csak mosolyogsz – mondja, és irigykedve néz rám.
    Észreveszem, tényleg, most is mosolygok. Nagyon furcsa. Igyekszem láthatóan elkomorodni, igen, nagyon komor leszek, hú de komor, mindenki meg fog ijedni! Próbálom ráncolni a homlokomat, biggyeszteni az ajkamat, összeszűkíteni a szemeimet, csúnyán, haragosan, gyere ki a hóra!
    De nem megy, valami elromlott – állapítom meg magamban. Nem tudok nem mosolyogni. Az arcom kőszikla, ilyennek faragták ki, ó bár törné le valaki az orrom, akkor aztán senki sem gondolná, hogy vidám vagyok! Szegény szerencsétlen, hiszen még orra sincsen, micsoda bús élete lehet! Igen, nagyon bús, felelem, egész nap csak szomorkodom. Hiszen nézz rám, nincs orrom, valaki letörte, és most orrtalanul élek, minden percem kegyetlen szenvedés.

Kínomban elnevetem magam.