– Nem tudom elképzelni, hogy lehet mindent elfelejteni, ilyen egyszerűen. Nem volt egy kedvenc tantárgyad? Egy tanár, akit a pokolba kívántál? (Hogy dögölne meg, amiért csak téged szívat!) Vagy egy legjobb barát, egy padtárs, egy különös formájú tabló a falon, amit addig néztél bűvölt szemekkel, míg életre nem keltek rajta a képek...
     A fejemet csóválom, majd ujjaimat lapozgatva átszámolom, mi mindent felejtettem el.
     – Semmi ilyesmire nem emlékszem – mondom ki halkan, ő hitetlenkedve néz.
     Elkezdek gondolkodni.
     – Azért mégis van valami, amire emlékszem.
     – Mire? – fakad ki belőle a kíváncsiság.
     – A falra – válaszolom.
     – Fal? Milyen fal?
     – Az épület fala.
     – Az iskoláé?
     – Igen – bólintok magabiztosan. – Emlékszem arra a falra. Az egyik fele cinóber vörös téglával volt fedve, a másik fele hullott, kiszáradt és kifehéredett, mint egy öregember haja. Ami engem illet, én mégis a fal régi felét szerettem jobban, annak volt illata, és ha az ujjaimat hozzádörzsöltem, a kezembe hullott a fehér vakolat, ami olyan volt, mint a kréta, rajzolni lehetett vele.
     – Mi a fenét csináltál a fal előtt? – értetlenkedik. – A csengőre vártam – felelem. – Reggel, mikor megérkeztem, addig álltam a fal előtt, míg meg nem hallottam az iskolacsengőt. Ha meghallottam, elindultam a fal mentén, lassan, kivárva, hogy már csak én maradjak kint. Végigmentem a romos oldalon, egészen a hátsó kapuig.
     – És aztán? – kérdezi türelmetlenül.
     – Aztán mikor kicsengettek, visszaosontam. Vissza, a falamhoz. És ez így ment a nap végéig. Utána hazamentem.
     – Mindig ott álltál? – csodálkozott.
     – Ó nem, nem mindig. – Megrázom a fejemet. – De amikor nem mentem ki a falhoz, másnapra mindig megbetegedtem, és napokig nem mentem iskolába.