Egyszerű lány voltam, te tettél királynővé, pedig nincsenek arisztokrata felmenőim, sem uralkodói attitűdöm. Egyszerű dolgokat szerettem, mielőtt megismertelek. Szerettem az illatot, amikor a tél először fordul át tavaszba. Szerettem nyáron a vágott fű illatát a kertben. A kedvenc virágom az orgona volt, mert a testvéreim ballagására emlékeztetett az illata, s mert a szomszéd néni kertjéből átnyúlik az orgonabokor hozzánk. Szerettem egymás után két filmet megnézni a moziban, mosogatás közben énekelni, tanulás közben kutyát vagy macskát simogatni. Órákat töltöttem el a könyvesboltban anélkül, hogy észrevettem volna. Szerettem ajándékot csomagolni, szerettem a szomorú magyar népdalokat, PS3-mon és Xboxon játszani. Szerettem, amikor nyáron lemenőben van a Nap és a beton még forró, de a levegő már kezd lehűlni. Szerettem, amikor a hajamat felfújta a szél, jó magasra, mintha a fent lent lenne.
     Sok mindent szerettem, amint látod, egyszerű dolgokat. Te nem szerettél semmit, amit én, s ezért királynővé tettél, lassan, lépcsőfokonként emeltél fel a trónra, magadtól eltávolítva, s lentről tekintettél fel rám, mint szolgalegény, holott királyom voltál. Nem éreztem magam jól a trónon, szerettem volna, ha egymás mellett vagyunk.
     – Nem kényelmes ez a szék, túl kemény, s túl nagy, elveszem benne. Segíts le innen kérlek, álljunk újra egymás mellett, akár mint király s királynő, akár mint szolgalegény s szolgálóleány.
     De te csak ennyit feleltél:
      – Látom, már megint abban a hangulatodban vagy amikor mindent negatívan látsz. Ilyenkor inkább hanyagoljuk egymást, ha kérhetem.
      Én ajkamba haraptam, akartam még valami utolsót mondani, de az ajkamon kiserkenő vér íze undorral töltött el, így inkább visszaültem díszes székembe. Maradok királynőd, de elfordítom tekintetem rólad. Ott állsz te, a jótevőm, itt ülök én, a te drámakirálynőd.