– Szeretsz? – kérdezem, mert éppen nyűgös kedvemben vagyok, és ilyenkor szeretek másokat is azzá tenni. Választ úgyse kapok, nem is érdekel, de ő baromi pipa lesz, és ez jólesik. Igen, már látom magam előtt, ahogy forgatja a szemeit, nagyokat sóhajt, morog, kétségbeesetten próbál valamit kitalálni, terelni a témát, bármit, csak válaszolni ne kelljen. Nem tudja, hogy engem nem is érdekel a válasz. A szenvedése annál inkább. Szenvedj te is, bitang, úgy, ahogy én, legyen neked is rossz a kedved, mert már megint hülyeségeket kérdezek. De ne félj, nem kell egyedül cipelned, ketten megosztjuk a bánatot, mindketten ugyanannyi terhet viszünk, te is egy keveset, én is egy keveset, mindketten nyűgösek leszünk, én kevésbé, mint most, te jobban, mint most. Jaj, már úgy várom, hogy te is rosszul érezd magad!
     – Szeretlek – feleli, s még mindig egyedül csak én szenvedek, de még annál is jobban, mint azelőtt. Nem kértem, hogy adj választ, te idióta, sosem adtál, most miért adsz? Tegnap még könnyedén fel tudtalak húzni ezzel, most miért vagy ilyen nyugodt? Ráadásul ilyen ökörségeket beszélsz! Akarom, hogy mérges legyél, és nem akarom, hogy hazudozz itt össze-vissza, te, legalja mindennek.
     – Mennyire? – feszítem tovább a húrt, úgysem fog ki rajtam. Izzadni fogsz, hazug nyavalyás, majd meglátod.
     Elgondolkodik. Tekintete a távolba réved. Mosolyogva várom, mit felel, de belül izzik mindenem, gyűlölöm, hogy ilyen nyugodt, miközben én nem vagyok. Mutass már egy kis együttérzést, és kínlódj velem! De nyíltan, ne csalj, vagy megbánod!
     – Nagyon – válaszol, és boldoggá görbül a szája, hogy ilyen okosat mondott.
     Én most leütöm, leverem, kínok közt fog meghalni, itt, a lábaim előtt, és még mielőtt kiheveri a lelkét, belé rúgok egyszer, jó erősen, hogy igazán fájjon. Így jár, aki csak beszél, de nem igaziból.
     – Tegnap óta mi változott? – kérdezem, de már nem mosolygok.
     – Semmi – feleli halkan. Már ő sem mosolyog.
     Boldogság fut végig a gerincemen. Ó, hát igazán szeret!