Felkiabált az emeletre.
     - Nem láttad a szendvicset, amit holnapra készítettem magamnak?
     Nem értettem, miért kérdezi, hogy láttam-e, amikor nyilvánvaló, hogyha nincs a hűtőben, akkor én ettem meg őket, hacsak nem a kutya, de mivel az még egyelőre nem tanulta meg kinyitni a hűtőszekrényt, ő mégsem lehetett, s igen törpe termet lévén, ha meg is tanulta volna, sem tudott volna kinyitni semmiféle szekrényt. Így hát maradtam én. Persze azt nem tudtam, hogy az az ő szendvicse, azt hittem, nekem készítette, mivel már napok óta nem ettem. Mindegy. A lényeg, hogy felkiabált, és márpedig azért kiabált fel, hogy számon kérje rajtam, nem pedig azért, hogy megérdeklődje, nem láttam-e elszaladni valamerre. Egyszerűbb lett volna, ha dühösen felkiabál, már megint te? De nem, ő szépen rákérdezett, ahogyan azt illik, elvégre mégsem gyanúsítgathatunk csak úgy össze-vissza mindenkit tárgyi bizonyítékok vagy vallomás nélkül, még akkor sem, ha az illető bűnössége egyértelmű. No de sebaj, így legalább elég időm volt a rémületre, már megint én, hát már megint, hogy lehetek ilyen ostoba? Bűnös vagyok, bizony, s ezt nem ám gúnnyal vagy iróniával írom, mert abban a percben valóban bűnösnek éreztem magam, egy utolsó szendvicslopó mocsoknak, aki csak magára gondol, s magán kívül senki másra. Kedvet éreztem kihányni az egészet, mivelhogy azonban azzal már senki sem lett volna boldog, csak sajnálkozva leszóltam neki:
     - Az a tiéd volt? Jaj, ne haragudj, nem tudtam. Nagyon sajnálom.
     S tényleg sajnáltam, és féltem is, de persze ezt ő nem tudhatta. Féltem, hogy megint csalódást okoztam, hogy bántani fog a szavaival. Mindkettő megtörtént, de nem is a kimondott szavak, sokkal inkább a kimondatlanok sebezték meg az agyamat, mert igen, nem a lelkemet vagy a szívemet, az agyamat érte az ütés, bele is fájdult a fejem, s arra gondoltam, még egy hang, amely éjszakánként feszíteni, rúgni, ütlegelni fog, hogy most már végképp semmit se aludhassak. Nagy szerencse, hogy elhoztam magammal a gyógyszereket, azokat, amelyek az efféle elmebaj ellen lettek felírva, hogy eltompítsa a hangokat a fejemben, s hogy el tudjak aludni egy kicsit. Az sem érdekelt, hogy épp egy hete szoktam le a bogyókról megint, mit számít az ilyenkor, amikor feszítenek a hangok, egyik a másik után rivall rám, hogy már megint te, már megint te. Felet vettem csak be, de az is a duplája annak, amennyi ajánlott, s félek, ez sem lesz elég. El akartam menni a boltba, venni két zsemlét, hogy reggel legalább aludhassak egy kicsit, de úgysem engedett volna el az éjszaka közepén. Hát nem, hát nem alszom. Inkább olvasok, most mennyivel nagyobb a kedvem hozzá, még Hajnóczy szánalmas alkoholistájával is szívesebben barátkozom, minthogy egyedül maradjak a gondolataimmal. Mégiscsak le kellene feküdnöm. Holnap mégiscsak elmegyek, becserélem azt a zsemlét, amely éppen csak feltörte a torkomra tapadt váladékot annyira, hogy lélegezni tudjak. Most a torokfájás is kiérdemelt büntetés, egyedül maradtál vele, te, és a torkodban a kések, pörögnek, forognak, hogy érezd, mekkorát vétkeztél. Csak azt kapod, amit megérdemelsz. Hallod, amit mondok? Hiába dugod be a füledbe a fülhallgatót, hiába veszed be a gyógyszereket, hiába próbálsz nem ide figyelni. Már megint te.