A férfi meggörnyedve hajolt a bárpult fölé, majdnem olyan testtartásban, mint ahogy a zongora fölé borult, s hosszú, karcsú ujjai, melyeknek játékát nemrég még oly nagy csodálattal figyeltem, most görcsösen szorítottak egy whiskys poharat. Ugyanaz az öltöny volt rajta, mint amelyet a koncerten viselt, csak valami csúnya hányásszínű folt éktelenkedett nyakkendője tövében. Azonnal levettem, hogy cső részeg a tag. Az órámra pillantottam. Alig egy órája ért véget a koncert, és ő már valahol messze járt, az alkohol mámoros, bűzlő földjén. Az érdeklődésem hirtelen megcsappant iránta. Kiskoromtól fogva viszolyogtam a részeg emberektől. Nem azért, mert harsányak, őszinték és mérhetetlenül ostobák, hanem mert unalmasak. Én mindig is a titkokat szerettem az emberekben, számomra a ki nem mondott szavak többet értek minden vallomásnál. Ám a részegeknek nincsenek titkaik. Azt hiszem, talán mégiscsak az őszinteségük zavart a legjobban.
     Eszembe jutott a szomszéd fia. Egy időben pénzért lefestettem úgy nagyjából bármit, amire felkértek. Idétlen kis házikedvenceket, unalmas csendéleteket vagy portrét egy háromgyerekes családapa titkos szeretőjéről. A szomszéd Mrs. Hitch kutyáját, az angol buldog Dollyt olyan sok pozitúrában megfestettem már, hogy behunyt szemmel, ecset nélkül is vászonra tudtam volna vinni ronda kis pofácskáját. De a néni elégedett volt a munkámmal, és jól megfizetett, így nem panaszkodtam. Ráadásul a fia, Luke Hitch igen nagy érdeklődést mutatott irántam. Ahányszor csak náluk jártam, mindig meghívott ebédelni, vagy vacsorázni, s én – mint általánosan csóró egyetemista, akinek a szemében minden egyes ingyen szerzett falat egyedülállóan szerencsés eseményként tűnt fel – mindig örömmel elfogadtam a meghívását. Néha, mikor épp nem egy újabb Dolly képen dolgoztam, Luke maga bízott meg munkákkal, sejtésem szerint azért, mert így akart közelebb kerülni hozzám, vagy imponálni nekem, nem is tudom... Festettem egy tájképet a dolgozószobájába, és a kérésére Mrs. Hitchről is készítettem egy portrét, aki kicsit mindig is egy ember Dollyra emlékeztetett. A fia, Luke, elörökölte tőle a széles kutyaszerű mosolyt, ám sejtésem szerint inkább Mr. Hitchre hasonlíthatott, noha őt sosem láttam még. Ha Luke-ra gondoltam, valahogy mindig úgy idéztem fel magamban az arcát, mintha Mrs. Hitch gumis derekú, libbenő, virágmintás szoknyája mögül pillantana ki. Egyik festményem egy hatalmas, lepelszerű szoknya redői között kikukucskáló szempárt ábrázolt.
     Egyik este Luke kopogtatott a lakásom ajtaján, kezében egy majdnem üres borosüveggel, matt részegen. Kelletlenül az értésére adtam, hogy most nem érek rá vele foglalkozni, ám ő utat tört a lakásba, átverekedte magát a régi vásznak, festékesdobozok és hígítósüvegek szemétdobján, s közben egy régi slágert dúdolt bántóan hamiskás hangon. Bevallotta, hogy tetszem neki – a nagy szavakkal szerencsére még részegen sem dobálózott –, mire én kitessékeltem, és többet nem fogadtam el az ebédmeghívásokat.
     A részeg zongoristára tekintve megállapítottam, hogy csodálatom, s a koncert alatt hirtelen fellángoló szerelmem az ismeretlen iránt elveszett. Már csak az elmulasztott ebédeket láttam.