Sally Hansen körömlakk. Olyan régóta őrizgetem, hogy arra sem emlékszem, kaptam-e vagy vettem. Pedig én az összes körömlakkom háttértörténetét ismerem. Hogy hol vettem, mikor, mennyiért, milyen lelkiállapotban.
     Ibolyaszínűt egy nyári délutánon, amikor beleszomorodtam a túl sok szabadságba.
     Csokoládébarnát, amikor játszottam a kalapos úrilányt. „Lady Applepie, mondja meg őszintén, ön szerint túl sok ez a kalap?”
     Tűzpirosat télen, mert láttam egy vércseppet a hóban, s egy pillanatra úgy éreztem, nincs ennél gyönyörűbb látvány.
     Csillámos zöldet, mikor senki nem jött értem, pedig bolondos kedvemben voltam.
     Ötvenszínű körömlakk hever disznókék dobozban egymásnak hányva, mint valami interkulturális gruppen. Itt nem számít, milyen a bőrszíned, a lényeg, ne legyen kettő ugyanolyan, ne félj más lenni, mint a többiek!
     Legalább húsz már beszáradt, a régi szép (vagy nem szép) idők emlékére őriztem csak meg őket. Majd egyszer kivágom a szemétbe az egészet.
     Sally Hansen a rangidős. Inc. 2001 Made in USA. Sosem használtam, most is csak unatkozom, azért nyitom ki. Tökéletes az állaga, finom, olvadt fémre emlékeztet, szinte várom, hogy a körmöm hólyagként felpattanjon, s a csontomba hatoljon a fájdalom. Egyszerűen tökéletes, pedig már három éve lejárt a szavatossága. Végül is ez nem Made in China. Felkenem mind a tíz körmömre. Szép és csak egy kicsit hivalkodó. Egy kicsit hivalkodóbbá teszem néhány rózsaszín körömdísszel, de csak egy-két ujjamon, mégse csapjon át giccsbe. Határozottan nem olyan, mint disznón a paróka.