Makacsul ragaszkodtam ahhoz az elképzeléshez, hogy az elromlott dolgok néha maguktól megjavulnak. A doki kinevetett a naivitásomért, végül mégis beleegyezett, hogy várjunk pár napot. Viszont a lelkemre kötötte, hogy ha három napon belül nem javul meg, akkor szakemberért fordulok. A negyedik napon kelletlenül ugyan, de felkerestem egy szerelőt. A férfi elővette szerszámait, nagy bőrtáskájából kellemetlen szag áradt, eszközei élesek, és ijesztőek voltak.
     – Azokat feltétlenül szükséges használni? – kérdeztem, ő mogorván bólintott, láttam a tekintetén, hogy nem szereti a magamfajtákat. Én sem szerettem az ő fajtáját, mégis becsültem valamennyire, amiért ilyen alantas munka elvégzésére vállalkozott. Ez a világ leghálátlanabb szakmája. Szerelőnek lenni egyet jelent a teljes társadalmi kitaszítottsággal. A szerelő nem élhet együtt a többi emberrel, még csak be sem teheti a lábát azokra a helyekre, ahol mi élünk. Én a szerelőmmel egy javítóteremben találkoztam, kívül a városon. Megmutattam neki a készüléket, ő csak egy pillantást vetett rá, máris táskájába nyúlt a szerszámokért.
     – Mióta tart? – kérdezte tőlem, majd alaposabban megvizsgálta.
     – Három-négy napja romlott el – feleltem.
     – Meg tudná mutatni, pontosan... hol van a baj?
     – Itt túlmelegedett – böktem mutatóujjammal a gép tetejére, majd egy kicsit lejjebb mutattam: itt is lehet valami gubanc.
     A szerelő csak hümmögött. Nem kezdte el magyarázni, hol és miként romlott el, tudta, hogy úgysem értenék egy szót sem belőle.
     – Meg tudja javítani? – kérdeztem.
     – Eltart majd egy hétig.
     – Addig vissza sem lehet kapcsolni a gépet?
     Sajnálkozva, sőt szánakozva nézett rám.
     – Végül is visszakapcsolhatjuk, de naponta kétszer üzemen kívül kell helyezni, a javítások idejére.
     Megnyugodtam, hogy nem kell egy hetet a városon kívül töltenem. Már épp kezdtem megijedni, hogy komoly a baj. Hirtelen eszembe jutott a nagymamám. Alig egy éve hagyta el a várost. Hogy most hol van, azt igazából nem is tudom. Talán itt él, talán máshol. Bár mélységesen hiányzott, én nem akartam itt maradni. Pedig egyszer mindenkinél eljön a nap, amikor a gépe elromlik, s már nem lehet megjavítani többé. A gép nélkül nem mehetünk vissza a városba. Idekint rekedünk, ezen a borzalmas helyen.
     – Rendben. Naponta kétszer. Megtenné, hogy visszakapcsolja?
A szerelő némán bólintott. Ölébe vette a gépet, ráfektette valami ágyfélére, majd ráerősítette a kábeleket és az oxigénmaszkot. Még vetett rá egy sokatmondó pillantást, amely mintha kissé szomorú lett volna.