Kétségbeesés és harag feszítette szét a lány tüdejét, s az egyetlen gondolat, amely kicsit jobb kedvre derítette, az a diákok elképzelt rémülete volt, amint meglátják a sok vért az osztálytermek ablakain. Merthogy úgy képzelte, ide is, oda is loccsan majd egy kicsi, amolyan hentelős horrorfilm stílusban, és ha szerencséje van, ahhoz az ablakhoz is jut belőle, amelyik mellett a Málai Nelli szokott ülni. Erre végül is van esély, kivéve akkor, ha a Markó Tanár Urat küldik be helyettesíteni, mert ő mindig megkavarja az ülésrendet, és a végén még a Jakab Henike mellett vöröslik el az ég, amit aztán igazán nem akart.
     Ruhája ujjával hideg verejtékcseppeket itatott fel a homlokáról. A Málai Nelli. Koncentrálnom kell rá, agykontroll, agykontroll! Nem engedhette, hogy a gondolatai más irányba terelődjenek, ma nem. Eldöntötte, hogy megteszi, és ezúttal tényleg. Ehhez azonban nagyon erősen kellett koncentrálnia a Nellike ablakára, anélkül az ablak nélkül nem fog menni. A Nelli ablaka, a Nelli ablaka... Látta maga előtt a vékony szálú, gesztenyebarna hajjal szegélyezett arcot, amelyet az ablaküvegen keresztül elmos a vér. Az ő vére. De vajon elég lesz-e ez a vér ahhoz, hogy egy életre szóló sebet ejtsen vele? Valami mély vágásfélét a lelkén, amely örök nyomot hagy, olyat, amilyet ő minden nap mások lelkére éget. És vajon elér-e az üzenet másokhoz is? Lehet, hogy nem lesz elég. – Talán ki kellett volna tweetelnem – elmélkedett. – Fiúk, lányok, ma öngyilkos leszek! – Mellé egy ixdé fej, mer' az kell.
     Egy fekete, kopott ajtó elé ért, amelyre egy kis tábla volt kifüggesztve ezzel a felirattal: Diákoknak tilos az átjárás. Fittyet hányva a kiírásra kinyitotta a tetőlépcső ajtaját, és elindult felfelé. Átverekedte magát néhány ottfelejtett seprűn és vödrön.
     A tetőre kilépve friss, heves szél csapta meg az arcát – elégedetten konstatálta, hogy gyönyörű idő van. Félúton a lépcsőajtó és a tető pereme közt egy pillanatra megtorpant, rövid ideig tétovázott, majd újra megindult. A Nelli ablaka, a Nelli ablaka... Végül elfogyott az út, s remegő lábakkal felállt a tetőperemre.
     Onnan fentről minden kicsinek és jelentéktelennek tűnt. Az autók hangos zaja csak tompa pöfögésként hatott. Hirtelen elfogta a kíváncsiság, hogy vajon mit csinálnak az osztálytársai ebben a pillanatban. Ekkor tudatosult benne, hogy voltaképpen fogalma sincs, hol van a Málai Nelli ablaka, azt se tudta, egyáltalán az épület jó oldalán áll-e. S ha még tudná is, hogy pontosan hol van az az ablak, nem tudná, milyen szögben kell ugrania, hogy a vér a megfelelő helyre fröccsenjen. Túl sok homályos rész volt a tervben. És egyáltalán... Vajon fájni fog? – merült fel benne a kérdés. – Igen, rohadtul, ez nem is vitás.
     Bal lábával a levegőbe lépett, a jobb azonban a tetőperem kátrányos széléhez ragadt. Csak egy nagyobb fuvallat kellett volna, hogy kibillenjen egyensúlyából és lezuhanjon a halálba, ő azonban fél lábbal lecövekelt a talajhoz. A következő pillanatban egy érintést érzett derekán, amely nyomban visszarázta gondolatait a halál torkából az életbe. Először abban sem volt biztos, hogy mi történik, egy képlékeny melegség szökött teste köré, majd ez az érintés egyre valóságosabbá vált, s végül alakot öltött. Valaki átkarolta derekát, majd durván megragadta ruháját és egy határozott mozdulattal visszarántotta a tető széléről. Hangosan feljajdult a fájdalomtól, akkora lendülettel esett a fenekére.

     – Jelen pillanatban elégedett lehetsz – mondta ijesztően üres hangon a fiú, aki a lány fölé magasodva állt –, hogy csak a feneked bánja az iménti kis mutatványodat. Ennél sokkal többe fog ez még neked kerülni.