Fájt, hogy megismertelek, és még jobban fájt, hogy el kellett veszítenem. Boldogabb kor volt előtted. Mégsem akarlak egészen elfelejteni. De ne is keress többé! Csak annyira akarok emlékezni, amennyit a sors idáig kiosztott nekünk. Az összes többit add most már másnak! Az én malacperselyem megtelt, és nincsen dugó az alján, hogy helyet csináljunk az új emlékeknek. Mályvaszínű, kopott porcelántartály. Összetörhetném, de mégsem teszem. Inkább megrázom néha, és hallgatom a fojtott csilingelést. Egy játékperselynyi boldogságot hallok. Ennyit tudtam összegyűjteni belőled csupán.

Kétségbeesés és harag feszítette szét a lány tüdejét, s az egyetlen gondolat, amely kicsit jobb kedvre derítette, az a diákok elképzelt rémülete volt, amint meglátják a sok vért az osztálytermek ablakain. Merthogy úgy képzelte, ide is, oda is loccsan majd egy kicsi, amolyan hentelős horrorfilm stílusban, és ha szerencséje van, ahhoz az ablakhoz is jut belőle, amelyik mellett a Málai Nelli szokott ülni. Erre végül is van esély, kivéve akkor, ha a Markó Tanár Urat küldik be helyettesíteni, mert ő mindig megkavarja az ülésrendet, és a végén még a Jakab Henike mellett vöröslik el az ég, amit aztán igazán nem akart.
     Ruhája ujjával hideg verejtékcseppeket itatott fel a homlokáról. A Málai Nelli. Koncentrálnom kell rá, agykontroll, agykontroll! Nem engedhette, hogy a gondolatai más irányba terelődjenek, ma nem. Eldöntötte, hogy megteszi, és ezúttal tényleg. Ehhez azonban nagyon erősen kellett koncentrálnia a Nellike ablakára, anélkül az ablak nélkül nem fog menni. A Nelli ablaka, a Nelli ablaka... Látta maga előtt a vékony szálú, gesztenyebarna hajjal szegélyezett arcot, amelyet az ablaküvegen keresztül elmos a vér. Az ő vére. De vajon elég lesz-e ez a vér ahhoz, hogy egy életre szóló sebet ejtsen vele? Valami mély vágásfélét a lelkén, amely örök nyomot hagy, olyat, amilyet ő minden nap mások lelkére éget. És vajon elér-e az üzenet másokhoz is? Lehet, hogy nem lesz elég. – Talán ki kellett volna tweetelnem – elmélkedett. – Fiúk, lányok, ma öngyilkos leszek! – Mellé egy ixdé fej, mer' az kell.
     Egy fekete, kopott ajtó elé ért, amelyre egy kis tábla volt kifüggesztve ezzel a felirattal: Diákoknak tilos az átjárás. Fittyet hányva a kiírásra kinyitotta a tetőlépcső ajtaját, és elindult felfelé. Átverekedte magát néhány ottfelejtett seprűn és vödrön.
     A tetőre kilépve friss, heves szél csapta meg az arcát – elégedetten konstatálta, hogy gyönyörű idő van. Félúton a lépcsőajtó és a tető pereme közt egy pillanatra megtorpant, rövid ideig tétovázott, majd újra megindult. A Nelli ablaka, a Nelli ablaka... Végül elfogyott az út, s remegő lábakkal felállt a tetőperemre.
     Onnan fentről minden kicsinek és jelentéktelennek tűnt. Az autók hangos zaja csak tompa pöfögésként hatott. Hirtelen elfogta a kíváncsiság, hogy vajon mit csinálnak az osztálytársai ebben a pillanatban. Ekkor tudatosult benne, hogy voltaképpen fogalma sincs, hol van a Málai Nelli ablaka, azt se tudta, egyáltalán az épület jó oldalán áll-e. S ha még tudná is, hogy pontosan hol van az az ablak, nem tudná, milyen szögben kell ugrania, hogy a vér a megfelelő helyre fröccsenjen. Túl sok homályos rész volt a tervben. És egyáltalán... Vajon fájni fog? – merült fel benne a kérdés. – Igen, rohadtul, ez nem is vitás.
     Bal lábával a levegőbe lépett, a jobb azonban a tetőperem kátrányos széléhez ragadt. Csak egy nagyobb fuvallat kellett volna, hogy kibillenjen egyensúlyából és lezuhanjon a halálba, ő azonban fél lábbal lecövekelt a talajhoz. A következő pillanatban egy érintést érzett derekán, amely nyomban visszarázta gondolatait a halál torkából az életbe. Először abban sem volt biztos, hogy mi történik, egy képlékeny melegség szökött teste köré, majd ez az érintés egyre valóságosabbá vált, s végül alakot öltött. Valaki átkarolta derekát, majd durván megragadta ruháját és egy határozott mozdulattal visszarántotta a tető széléről. Hangosan feljajdult a fájdalomtól, akkora lendülettel esett a fenekére.

     – Jelen pillanatban elégedett lehetsz – mondta ijesztően üres hangon a fiú, aki a lány fölé magasodva állt –, hogy csak a feneked bánja az iménti kis mutatványodat. Ennél sokkal többe fog ez még neked kerülni.

Az első randevúnkon olcsó hamburgerre hívj meg, elfogadom. Tudod mit? Fizetem a részem, és megköszönöm neked. Kedvesen rád mosolygok, végigsimítom a hajadat a kezemmel, ujjaimmal érintem a kopott inged gallérját, sejtem, melyik turkálóból vetted. Én is onnan vásárolok.
     Ha akarod, felmegyek hozzád. Ráfekszem a roskatag ágyra, s te rám feküdhetsz, nem bánom. Kopott takaróidon elkopott a gátlás. A következő randevúnkon ráérünk romantikázni.
     Akkor majd vehetsz nekem olcsó csokit. Megeszem, amíg a buszra várunk, hogy eljussunk A-ból B-be. Szedhetsz nekem virágot az út széléről, hidd el, szebb lesz nekem, mint a rózsa.
     Bármit, bármit tehetsz, csak ne gyere értem a szüleidtől kapott luxusautóval, ne vegyél ékszert a pénzükből, ne hívj meg drága vacsorára. Szegénységben akarlak megismerni, hogy majd ha világaink összefonódnak, ne érezzem bevándorlónak magam a te magas életszínvonaladban. A nulláról akarom kezdeni veled. Vállvetve, egymásba karolva építünk fel mindent, hogy ha majd eljön a pillanat, amikor számot vetünk életünkkel, tudjam, hazataláltam veled.

Ha Ámor nyila eltalál… azt mondják. Azt mondják, szíven talál, és te nem látsz, nem hallasz többé rendesen. Elhomályosít a rózsaszín köd és onnantól kezdve csak a galambok búgását hallod a visszhangzó emberi beszéddel elvegyülve. Ezt mondják. A tested pehelykönnyűvé válik, a szíved repdes, mint egy kismadár, nem érzel éhséget, nem érzel fájdalmat, bút, fáradtságot, félelmet, csupa-csupa kincs az élet. Ha Ámor nyila eltalál. Eléd pöccen, vagyis beléd, egyenesen a szívedbe. Azt mondják, ilyen a szerelem.
     Hát el kell mondjam, az én Cupidóm nem gyermekként jött a világra. Felnőtt, termetes ember ő. Nincsen szárnya sem, az erdőkben a fák alatt jár, bakancsa csupa dagonya. Nem nyíllal lő, baltával vág, mint egy jó favágó, csak bele az emberhúsba, mélyen, véresen, hogy szörnyűt kelljen üvöltened. A tőle kapott seb nem gyógyul be sosem, úgy, mint a nyílvessző okozta keskeny mélyedés, amely lassan beheged. Baltája nyomot hagy örökre. Kínzó nyomot, amely húzódik s vérzik, s ha egyszer gyógyulni kezd, fehérlő forradást hagy maga után. Gyöngyházfényű boldogságot.

Makacsul ragaszkodtam ahhoz az elképzeléshez, hogy az elromlott dolgok néha maguktól megjavulnak. A doki kinevetett a naivitásomért, végül mégis beleegyezett, hogy várjunk pár napot. Viszont a lelkemre kötötte, hogy ha három napon belül nem javul meg, akkor szakemberért fordulok. A negyedik napon kelletlenül ugyan, de felkerestem egy szerelőt. A férfi elővette szerszámait, nagy bőrtáskájából kellemetlen szag áradt, eszközei élesek, és ijesztőek voltak.
     – Azokat feltétlenül szükséges használni? – kérdeztem, ő mogorván bólintott, láttam a tekintetén, hogy nem szereti a magamfajtákat. Én sem szerettem az ő fajtáját, mégis becsültem valamennyire, amiért ilyen alantas munka elvégzésére vállalkozott. Ez a világ leghálátlanabb szakmája. Szerelőnek lenni egyet jelent a teljes társadalmi kitaszítottsággal. A szerelő nem élhet együtt a többi emberrel, még csak be sem teheti a lábát azokra a helyekre, ahol mi élünk. Én a szerelőmmel egy javítóteremben találkoztam, kívül a városon. Megmutattam neki a készüléket, ő csak egy pillantást vetett rá, máris táskájába nyúlt a szerszámokért.
     – Mióta tart? – kérdezte tőlem, majd alaposabban megvizsgálta.
     – Három-négy napja romlott el – feleltem.
     – Meg tudná mutatni, pontosan... hol van a baj?
     – Itt túlmelegedett – böktem mutatóujjammal a gép tetejére, majd egy kicsit lejjebb mutattam: itt is lehet valami gubanc.
     A szerelő csak hümmögött. Nem kezdte el magyarázni, hol és miként romlott el, tudta, hogy úgysem értenék egy szót sem belőle.
     – Meg tudja javítani? – kérdeztem.
     – Eltart majd egy hétig.
     – Addig vissza sem lehet kapcsolni a gépet?
     Sajnálkozva, sőt szánakozva nézett rám.
     – Végül is visszakapcsolhatjuk, de naponta kétszer üzemen kívül kell helyezni, a javítások idejére.
     Megnyugodtam, hogy nem kell egy hetet a városon kívül töltenem. Már épp kezdtem megijedni, hogy komoly a baj. Hirtelen eszembe jutott a nagymamám. Alig egy éve hagyta el a várost. Hogy most hol van, azt igazából nem is tudom. Talán itt él, talán máshol. Bár mélységesen hiányzott, én nem akartam itt maradni. Pedig egyszer mindenkinél eljön a nap, amikor a gépe elromlik, s már nem lehet megjavítani többé. A gép nélkül nem mehetünk vissza a városba. Idekint rekedünk, ezen a borzalmas helyen.
     – Rendben. Naponta kétszer. Megtenné, hogy visszakapcsolja?
A szerelő némán bólintott. Ölébe vette a gépet, ráfektette valami ágyfélére, majd ráerősítette a kábeleket és az oxigénmaszkot. Még vetett rá egy sokatmondó pillantást, amely mintha kissé szomorú lett volna.

Sally Hansen körömlakk. Olyan régóta őrizgetem, hogy arra sem emlékszem, kaptam-e vagy vettem. Pedig én az összes körömlakkom háttértörténetét ismerem. Hogy hol vettem, mikor, mennyiért, milyen lelkiállapotban.
     Ibolyaszínűt egy nyári délutánon, amikor beleszomorodtam a túl sok szabadságba.
     Csokoládébarnát, amikor játszottam a kalapos úrilányt. „Lady Applepie, mondja meg őszintén, ön szerint túl sok ez a kalap?”
     Tűzpirosat télen, mert láttam egy vércseppet a hóban, s egy pillanatra úgy éreztem, nincs ennél gyönyörűbb látvány.
     Csillámos zöldet, mikor senki nem jött értem, pedig bolondos kedvemben voltam.
     Ötvenszínű körömlakk hever disznókék dobozban egymásnak hányva, mint valami interkulturális gruppen. Itt nem számít, milyen a bőrszíned, a lényeg, ne legyen kettő ugyanolyan, ne félj más lenni, mint a többiek!
     Legalább húsz már beszáradt, a régi szép (vagy nem szép) idők emlékére őriztem csak meg őket. Majd egyszer kivágom a szemétbe az egészet.
     Sally Hansen a rangidős. Inc. 2001 Made in USA. Sosem használtam, most is csak unatkozom, azért nyitom ki. Tökéletes az állaga, finom, olvadt fémre emlékeztet, szinte várom, hogy a körmöm hólyagként felpattanjon, s a csontomba hatoljon a fájdalom. Egyszerűen tökéletes, pedig már három éve lejárt a szavatossága. Végül is ez nem Made in China. Felkenem mind a tíz körmömre. Szép és csak egy kicsit hivalkodó. Egy kicsit hivalkodóbbá teszem néhány rózsaszín körömdísszel, de csak egy-két ujjamon, mégse csapjon át giccsbe. Határozottan nem olyan, mint disznón a paróka.

A férfi meggörnyedve hajolt a bárpult fölé, majdnem olyan testtartásban, mint ahogy a zongora fölé borult, s hosszú, karcsú ujjai, melyeknek játékát nemrég még oly nagy csodálattal figyeltem, most görcsösen szorítottak egy whiskys poharat. Ugyanaz az öltöny volt rajta, mint amelyet a koncerten viselt, csak valami csúnya hányásszínű folt éktelenkedett nyakkendője tövében. Azonnal levettem, hogy cső részeg a tag. Az órámra pillantottam. Alig egy órája ért véget a koncert, és ő már valahol messze járt, az alkohol mámoros, bűzlő földjén. Az érdeklődésem hirtelen megcsappant iránta. Kiskoromtól fogva viszolyogtam a részeg emberektől. Nem azért, mert harsányak, őszinték és mérhetetlenül ostobák, hanem mert unalmasak. Én mindig is a titkokat szerettem az emberekben, számomra a ki nem mondott szavak többet értek minden vallomásnál. Ám a részegeknek nincsenek titkaik. Azt hiszem, talán mégiscsak az őszinteségük zavart a legjobban.
     Eszembe jutott a szomszéd fia. Egy időben pénzért lefestettem úgy nagyjából bármit, amire felkértek. Idétlen kis házikedvenceket, unalmas csendéleteket vagy portrét egy háromgyerekes családapa titkos szeretőjéről. A szomszéd Mrs. Hitch kutyáját, az angol buldog Dollyt olyan sok pozitúrában megfestettem már, hogy behunyt szemmel, ecset nélkül is vászonra tudtam volna vinni ronda kis pofácskáját. De a néni elégedett volt a munkámmal, és jól megfizetett, így nem panaszkodtam. Ráadásul a fia, Luke Hitch igen nagy érdeklődést mutatott irántam. Ahányszor csak náluk jártam, mindig meghívott ebédelni, vagy vacsorázni, s én – mint általánosan csóró egyetemista, akinek a szemében minden egyes ingyen szerzett falat egyedülállóan szerencsés eseményként tűnt fel – mindig örömmel elfogadtam a meghívását. Néha, mikor épp nem egy újabb Dolly képen dolgoztam, Luke maga bízott meg munkákkal, sejtésem szerint azért, mert így akart közelebb kerülni hozzám, vagy imponálni nekem, nem is tudom... Festettem egy tájképet a dolgozószobájába, és a kérésére Mrs. Hitchről is készítettem egy portrét, aki kicsit mindig is egy ember Dollyra emlékeztetett. A fia, Luke, elörökölte tőle a széles kutyaszerű mosolyt, ám sejtésem szerint inkább Mr. Hitchre hasonlíthatott, noha őt sosem láttam még. Ha Luke-ra gondoltam, valahogy mindig úgy idéztem fel magamban az arcát, mintha Mrs. Hitch gumis derekú, libbenő, virágmintás szoknyája mögül pillantana ki. Egyik festményem egy hatalmas, lepelszerű szoknya redői között kikukucskáló szempárt ábrázolt.
     Egyik este Luke kopogtatott a lakásom ajtaján, kezében egy majdnem üres borosüveggel, matt részegen. Kelletlenül az értésére adtam, hogy most nem érek rá vele foglalkozni, ám ő utat tört a lakásba, átverekedte magát a régi vásznak, festékesdobozok és hígítósüvegek szemétdobján, s közben egy régi slágert dúdolt bántóan hamiskás hangon. Bevallotta, hogy tetszem neki – a nagy szavakkal szerencsére még részegen sem dobálózott –, mire én kitessékeltem, és többet nem fogadtam el az ebédmeghívásokat.
     A részeg zongoristára tekintve megállapítottam, hogy csodálatom, s a koncert alatt hirtelen fellángoló szerelmem az ismeretlen iránt elveszett. Már csak az elmulasztott ebédeket láttam.

Felkiabált az emeletre.
     - Nem láttad a szendvicset, amit holnapra készítettem magamnak?
     Nem értettem, miért kérdezi, hogy láttam-e, amikor nyilvánvaló, hogyha nincs a hűtőben, akkor én ettem meg őket, hacsak nem a kutya, de mivel az még egyelőre nem tanulta meg kinyitni a hűtőszekrényt, ő mégsem lehetett, s igen törpe termet lévén, ha meg is tanulta volna, sem tudott volna kinyitni semmiféle szekrényt. Így hát maradtam én. Persze azt nem tudtam, hogy az az ő szendvicse, azt hittem, nekem készítette, mivel már napok óta nem ettem. Mindegy. A lényeg, hogy felkiabált, és márpedig azért kiabált fel, hogy számon kérje rajtam, nem pedig azért, hogy megérdeklődje, nem láttam-e elszaladni valamerre. Egyszerűbb lett volna, ha dühösen felkiabál, már megint te? De nem, ő szépen rákérdezett, ahogyan azt illik, elvégre mégsem gyanúsítgathatunk csak úgy össze-vissza mindenkit tárgyi bizonyítékok vagy vallomás nélkül, még akkor sem, ha az illető bűnössége egyértelmű. No de sebaj, így legalább elég időm volt a rémületre, már megint én, hát már megint, hogy lehetek ilyen ostoba? Bűnös vagyok, bizony, s ezt nem ám gúnnyal vagy iróniával írom, mert abban a percben valóban bűnösnek éreztem magam, egy utolsó szendvicslopó mocsoknak, aki csak magára gondol, s magán kívül senki másra. Kedvet éreztem kihányni az egészet, mivelhogy azonban azzal már senki sem lett volna boldog, csak sajnálkozva leszóltam neki:
     - Az a tiéd volt? Jaj, ne haragudj, nem tudtam. Nagyon sajnálom.
     S tényleg sajnáltam, és féltem is, de persze ezt ő nem tudhatta. Féltem, hogy megint csalódást okoztam, hogy bántani fog a szavaival. Mindkettő megtörtént, de nem is a kimondott szavak, sokkal inkább a kimondatlanok sebezték meg az agyamat, mert igen, nem a lelkemet vagy a szívemet, az agyamat érte az ütés, bele is fájdult a fejem, s arra gondoltam, még egy hang, amely éjszakánként feszíteni, rúgni, ütlegelni fog, hogy most már végképp semmit se aludhassak. Nagy szerencse, hogy elhoztam magammal a gyógyszereket, azokat, amelyek az efféle elmebaj ellen lettek felírva, hogy eltompítsa a hangokat a fejemben, s hogy el tudjak aludni egy kicsit. Az sem érdekelt, hogy épp egy hete szoktam le a bogyókról megint, mit számít az ilyenkor, amikor feszítenek a hangok, egyik a másik után rivall rám, hogy már megint te, már megint te. Felet vettem csak be, de az is a duplája annak, amennyi ajánlott, s félek, ez sem lesz elég. El akartam menni a boltba, venni két zsemlét, hogy reggel legalább aludhassak egy kicsit, de úgysem engedett volna el az éjszaka közepén. Hát nem, hát nem alszom. Inkább olvasok, most mennyivel nagyobb a kedvem hozzá, még Hajnóczy szánalmas alkoholistájával is szívesebben barátkozom, minthogy egyedül maradjak a gondolataimmal. Mégiscsak le kellene feküdnöm. Holnap mégiscsak elmegyek, becserélem azt a zsemlét, amely éppen csak feltörte a torkomra tapadt váladékot annyira, hogy lélegezni tudjak. Most a torokfájás is kiérdemelt büntetés, egyedül maradtál vele, te, és a torkodban a kések, pörögnek, forognak, hogy érezd, mekkorát vétkeztél. Csak azt kapod, amit megérdemelsz. Hallod, amit mondok? Hiába dugod be a füledbe a fülhallgatót, hiába veszed be a gyógyszereket, hiába próbálsz nem ide figyelni. Már megint te.

     – Szeretsz? – kérdezem, mert éppen nyűgös kedvemben vagyok, és ilyenkor szeretek másokat is azzá tenni. Választ úgyse kapok, nem is érdekel, de ő baromi pipa lesz, és ez jólesik. Igen, már látom magam előtt, ahogy forgatja a szemeit, nagyokat sóhajt, morog, kétségbeesetten próbál valamit kitalálni, terelni a témát, bármit, csak válaszolni ne kelljen. Nem tudja, hogy engem nem is érdekel a válasz. A szenvedése annál inkább. Szenvedj te is, bitang, úgy, ahogy én, legyen neked is rossz a kedved, mert már megint hülyeségeket kérdezek. De ne félj, nem kell egyedül cipelned, ketten megosztjuk a bánatot, mindketten ugyanannyi terhet viszünk, te is egy keveset, én is egy keveset, mindketten nyűgösek leszünk, én kevésbé, mint most, te jobban, mint most. Jaj, már úgy várom, hogy te is rosszul érezd magad!
     – Szeretlek – feleli, s még mindig egyedül csak én szenvedek, de még annál is jobban, mint azelőtt. Nem kértem, hogy adj választ, te idióta, sosem adtál, most miért adsz? Tegnap még könnyedén fel tudtalak húzni ezzel, most miért vagy ilyen nyugodt? Ráadásul ilyen ökörségeket beszélsz! Akarom, hogy mérges legyél, és nem akarom, hogy hazudozz itt össze-vissza, te, legalja mindennek.
     – Mennyire? – feszítem tovább a húrt, úgysem fog ki rajtam. Izzadni fogsz, hazug nyavalyás, majd meglátod.
     Elgondolkodik. Tekintete a távolba réved. Mosolyogva várom, mit felel, de belül izzik mindenem, gyűlölöm, hogy ilyen nyugodt, miközben én nem vagyok. Mutass már egy kis együttérzést, és kínlódj velem! De nyíltan, ne csalj, vagy megbánod!
     – Nagyon – válaszol, és boldoggá görbül a szája, hogy ilyen okosat mondott.
     Én most leütöm, leverem, kínok közt fog meghalni, itt, a lábaim előtt, és még mielőtt kiheveri a lelkét, belé rúgok egyszer, jó erősen, hogy igazán fájjon. Így jár, aki csak beszél, de nem igaziból.
     – Tegnap óta mi változott? – kérdezem, de már nem mosolygok.
     – Semmi – feleli halkan. Már ő sem mosolyog.
     Boldogság fut végig a gerincemen. Ó, hát igazán szeret!

Egyszerű lány voltam, te tettél királynővé, pedig nincsenek arisztokrata felmenőim, sem uralkodói attitűdöm. Egyszerű dolgokat szerettem, mielőtt megismertelek. Szerettem az illatot, amikor a tél először fordul át tavaszba. Szerettem nyáron a vágott fű illatát a kertben. A kedvenc virágom az orgona volt, mert a testvéreim ballagására emlékeztetett az illata, s mert a szomszéd néni kertjéből átnyúlik az orgonabokor hozzánk. Szerettem egymás után két filmet megnézni a moziban, mosogatás közben énekelni, tanulás közben kutyát vagy macskát simogatni. Órákat töltöttem el a könyvesboltban anélkül, hogy észrevettem volna. Szerettem ajándékot csomagolni, szerettem a szomorú magyar népdalokat, PS3-mon és Xboxon játszani. Szerettem, amikor nyáron lemenőben van a Nap és a beton még forró, de a levegő már kezd lehűlni. Szerettem, amikor a hajamat felfújta a szél, jó magasra, mintha a fent lent lenne.
     Sok mindent szerettem, amint látod, egyszerű dolgokat. Te nem szerettél semmit, amit én, s ezért királynővé tettél, lassan, lépcsőfokonként emeltél fel a trónra, magadtól eltávolítva, s lentről tekintettél fel rám, mint szolgalegény, holott királyom voltál. Nem éreztem magam jól a trónon, szerettem volna, ha egymás mellett vagyunk.
     – Nem kényelmes ez a szék, túl kemény, s túl nagy, elveszem benne. Segíts le innen kérlek, álljunk újra egymás mellett, akár mint király s királynő, akár mint szolgalegény s szolgálóleány.
     De te csak ennyit feleltél:
      – Látom, már megint abban a hangulatodban vagy amikor mindent negatívan látsz. Ilyenkor inkább hanyagoljuk egymást, ha kérhetem.
      Én ajkamba haraptam, akartam még valami utolsót mondani, de az ajkamon kiserkenő vér íze undorral töltött el, így inkább visszaültem díszes székembe. Maradok királynőd, de elfordítom tekintetem rólad. Ott állsz te, a jótevőm, itt ülök én, a te drámakirálynőd.

     – Nem tudom elképzelni, hogy lehet mindent elfelejteni, ilyen egyszerűen. Nem volt egy kedvenc tantárgyad? Egy tanár, akit a pokolba kívántál? (Hogy dögölne meg, amiért csak téged szívat!) Vagy egy legjobb barát, egy padtárs, egy különös formájú tabló a falon, amit addig néztél bűvölt szemekkel, míg életre nem keltek rajta a képek...
     A fejemet csóválom, majd ujjaimat lapozgatva átszámolom, mi mindent felejtettem el.
     – Semmi ilyesmire nem emlékszem – mondom ki halkan, ő hitetlenkedve néz.
     Elkezdek gondolkodni.
     – Azért mégis van valami, amire emlékszem.
     – Mire? – fakad ki belőle a kíváncsiság.
     – A falra – válaszolom.
     – Fal? Milyen fal?
     – Az épület fala.
     – Az iskoláé?
     – Igen – bólintok magabiztosan. – Emlékszem arra a falra. Az egyik fele cinóber vörös téglával volt fedve, a másik fele hullott, kiszáradt és kifehéredett, mint egy öregember haja. Ami engem illet, én mégis a fal régi felét szerettem jobban, annak volt illata, és ha az ujjaimat hozzádörzsöltem, a kezembe hullott a fehér vakolat, ami olyan volt, mint a kréta, rajzolni lehetett vele.
     – Mi a fenét csináltál a fal előtt? – értetlenkedik. – A csengőre vártam – felelem. – Reggel, mikor megérkeztem, addig álltam a fal előtt, míg meg nem hallottam az iskolacsengőt. Ha meghallottam, elindultam a fal mentén, lassan, kivárva, hogy már csak én maradjak kint. Végigmentem a romos oldalon, egészen a hátsó kapuig.
     – És aztán? – kérdezi türelmetlenül.
     – Aztán mikor kicsengettek, visszaosontam. Vissza, a falamhoz. És ez így ment a nap végéig. Utána hazamentem.
     – Mindig ott álltál? – csodálkozott.
     – Ó nem, nem mindig. – Megrázom a fejemet. – De amikor nem mentem ki a falhoz, másnapra mindig megbetegedtem, és napokig nem mentem iskolába.

– Neked mindig olyan jó a kedved, állandóan csak mosolyogsz – mondja, és irigykedve néz rám.
    Észreveszem, tényleg, most is mosolygok. Nagyon furcsa. Igyekszem láthatóan elkomorodni, igen, nagyon komor leszek, hú de komor, mindenki meg fog ijedni! Próbálom ráncolni a homlokomat, biggyeszteni az ajkamat, összeszűkíteni a szemeimet, csúnyán, haragosan, gyere ki a hóra!
    De nem megy, valami elromlott – állapítom meg magamban. Nem tudok nem mosolyogni. Az arcom kőszikla, ilyennek faragták ki, ó bár törné le valaki az orrom, akkor aztán senki sem gondolná, hogy vidám vagyok! Szegény szerencsétlen, hiszen még orra sincsen, micsoda bús élete lehet! Igen, nagyon bús, felelem, egész nap csak szomorkodom. Hiszen nézz rám, nincs orrom, valaki letörte, és most orrtalanul élek, minden percem kegyetlen szenvedés.

Kínomban elnevetem magam.

     – Minek hordod ezt magadon?
     – Mert szükségem van rá – feleli egyszerűen, s mintha képtelen volna akár egyetlen lépést is tenni nélküle, gyorsan visszahelyezi orrára a vastag, fekete keretes szemüveget. 
Nem értem őt, de azért követem.
     – Hiszen nincs semmi baj a látásoddal. És amúgy is üvegből vannak a lencsék – jegyzem meg halkan. Ő válaszra se méltatva tovább baktat a folyosón, én csendesen megyek utána. Már nem is várok semmilyen magyarázatot tőle, amikor újra megszólal:
     – Igaz... A látásommal nincs semmi baj.
     – Tökéletesen látsz – erősítem meg.
     – Te is.
     – Én is.
     – Nekünk nem romlik a látásunk. Soha – fordul felém, és szomorúan elmosolyodik.
     Elgondolkodom azon, amit mond. Tényleg nem.
     – Mert mi nem vagyunk olyanok, mint a többiek – fűzi tovább a gondolatot, s nehezen visszafojt egy keserű fintort.
     – Tényleg nem vagyunk olyanok – igazolom vissza állítását. Az én hangomban nincs semmiféle érzelem, s kezdek attól tartani, talán túl üresen is csengett ez a mondat. Jobb lett volna, ha valami egészen mást mondok, vagy inkább csendben maradok. Csodálkozva néz rám. Egy darabig engem figyel, majd folytatja.
     – De én szemüveges szeretnék lenni. Vagyis... én szemüveges vagyok.
     – Nem vagy szemüveges – világosítom fel.
     – Miért nem? – kérdezi szenvtelen hangon.
     – Mert nem igazi a szemüveged – felelem, majd sietve pontosítok: – Vagyis mert jól látsz, nincs szükséged rá.
     – Tudom, hogy jó a szemem. Mi nem betegszünk meg, soha, mindketten makkegészségesek vagyunk, úgy terveztek minket, hogy nincsenek gyengeségeink. Mindketten tökéletesek vagyunk, legalábbis azt mondják, bár én nem igazán tudom, hogy az mit jelent. De ha én úgy döntök, hogy ezentúl szemüveges szeretnék lenni, akkor mi van? – Reménykedve néz rám, mintha a válaszom valami nagyon fontos kérdés felől döntene. Rövid ideig gondolkodom. Próbálom kitalálni, mit vár, mit feleljek – nem akarom elszomorítani.
     – Ha szeretnél, lehetsz szemüveges – felelem kisvártatva, annak ellenére, hogy nem így gondolom.
Elmosolyodik azon, amit mondok, vagy rajtam, nem tudom. Talán tudja, hogy nem őszinte a válaszom.
     – Lehetek?
     – Lehetsz.